daily backshit

ha szabadon, általunk választott sebességgel, vagy szabadeséssel mozoghatnánk a fölgolyón belül, az anyagon keresztül, vajon megtapasztalhatnánk valahol a súlytalanság állapotát, vagy még ennél is különlegesebb helyzetet?

ez itt a tökéletes feltevés, ahhoz képest, hogy elég közel kerültek, képzettek! faszomat kerültek.
goszpodar

ez a tökéletes felvetés. ahhoz képest, hogy képzettek, elég közel kerültek.

“A paranoia-alapú mesterséges-tehetséggel rendelkező alkotó nem szuverén művész,
csupán Isten esztétikai önkifejezésének a médiuma. Rajta keresztül mutatja fel Isten kreativi

tása az esszenciális-formát, konkrét esztétikai tapasztalatként átélhetően. Ez a belső esztétikai potenciál az - az alkotások időtlen szubsztanciája - mely a remekművek koroktól független, örök művészi értékét adja. De ez nem eleve adott -mint valami művészet előtti
művésziség apriori képlete -hanem aktuálisan mindig újraképződő esztétikai abszolútum:
amikor például a Szubjektum szinkronizálja az isteni ihletet (Kaposi Tamás), vagy amikor a
Szubjektum önmagából felrajzolja a Művészeti Immannencia alakzatait és Isten esztétikai
eseményét az esszenciális-formát (Szilágyi Lenke, Vancsó Zoltán), továbbá mikor a paranoia-alapú művészetben Isten közvetlen esztétikai aktivitásának lehetünk tanúi (Csontváry,
Papp Gergely).

Nemcsak veleszületett tehetség vezethet el a művészethez, de a paranoia is kiindulópontja
lehet ennek.
A paranoia nevű félpszichózis, a normalitás és az elmebaj egyidejüségében létezik.
A paranoiás téveszmék általi megszállottsága megfelel a művészi ihlet felhangoltságának és
általános jelentésérzésének. Koncentrált figyelmet és stabil (bár üres) egót is produkál e
betegség, melyek szintén a művészekre emlékeztető pszichikai mozzanatok.
A paranoiás betegből viszont hiányzik a kreativitás, mert az csak az autonóm személyiség
funkciója. Nem szuverén művészről van tehát szó, mégis nagyformátumú művészi életművet
hoz létre.
A paranoia személytelen tüneteit Isten metafizikai-kreativitása konstruálja mesterséges-tehetséggé. Isten tehetségének természete nem föltétlenül újító jellegű: inkább sémákat mozgat,
de nem sematikusan, hanem originálisan teszi ezt (ennyiben roppant módon hasonlít a
Művészeti Immanencia saját kreativitására, így könnyen össze is téveszthető vele). Azért
ideális talaj a paranoia Isten tehetsége számára, mert a tipikus tünetek önmagukban is
feltűnően művészetszerűek - vagyis a paranoia önmagától is szinte maradéktalanul kiad egy
kvázi-esztétikai mintázatot - ,és mert a személyes-kreativitás formateremtő akarata (mivel itt
ilyen nincsen) nem tudja megzavarni Isten művészeti aktivitását.
A paranoia-alapú mesterséges-tehetségből nemcsak a személyes-tehetség saját intenciója
(művészi célja) hiányzik, hanem mivel a médium nem áll benne a hagyományban, ezért az
elvont művészi-én immanens alakzatai is (vagyis a korstílus- és a nyelv poétikai önmozgása).
Ezek sem lehetnek zavaró tényezők tehát Isten esztétikai önkifejezésében.
A paranoia-alapú mesteséges-tehetséggel bíró médium nem művész, csak Isten munkása,
vagyis Isten akaratának öntudatlan kivitelezője. Művei Isten intenzív szellemi-fizikai jelenlétéből születnek.

Isten technikusának alkotásaiban a transzcendens-szubjektum, a maga tisztaságában tudja
felmutatni az esszenciális-formát - vagyis a totális átszellemítés eseményét -közvetlen
esztétikai tapasztalatként átélhetően.
A magasművészethez a paranoián keresztül vezető út igazolja a művészet spirituális aspektusának kézzelfogható, tapasztalati valóságát. Az esszenciális-forma bizonyítja, hogy a
művészetnek valóban létezik transzcendens identiása is - a Szubjektum (autonóm-ego, egyéni
stílus, személyes tehetség), és a Művészeti Immanencia(korstílus és nyelv önmozgása) mellett

-ami szintén teljes esztétikai valóságának elengedhetetlen részét képezi.
A Papp Gergely-paradigma új nézőpontja, a művészet mibenlétéről és működéséről számos
új tudáselemhez vezet el, illetve több, már meglévő fogalmakat pontosít a hagyományos
tehetség-alapú - művészet vonatkozásában is:

A tradícionális esztétizmus szerint, a művészetnek azért nem lehet köze a pszichózishoz,
mert az elmebetegeknél szétesik az ego, és ezáltal megszűnik a koncentrált művészi
figyelem lehetősége.
A Papp Gergely-paradigma szerint viszont, a művészetnek bizonyos esetekben igenis lényegi köze lehet az elmebetegséghez. Egész pontosan a paranoia szelíd-pszichózisában ragadható meg művészet és elmebaj kapcsolatának valódi tartalma. Ez lehetetlenségnek tűnik
első látásra - vagyis roppant valószínűtlen kombináció - de gyanús, hogy talán éppen ettől
lehet igaz, hiszen a művészet a lehetetlen helye (“Az igazság soha nem a valószínűség
oldalán áll” -Wittgenstein). Ezen a ponton a Papp Gergely-paradigma szétveri a kánont,
radikálisan felülírja az eddigi esztétikai tudást, és lényegesen pontosítja a művészet mibenlétéről való hagyományos ismereteinket.
Az esztétizmus szerint például a művészben egy adott korstílus immanens akarata szólal
meg.
Papp Gergely azonban nem állt benne a hagyományban, így műveiben kizárólag Isten akarata munkált. Képeiben nincs korstílus, csak a szubsztanciális-forma esztétikai szenzációja
azonosítható és semmi más.
Az esztétizmus szerint a mű organikus, logikailag koherens, hibátlan zárt egész, melyben
minden külső és belső motívum maradéktalan esztétikai átszellemítésen ment keresztül, és a
korstílus immanens akarata (Kunstwollen) a személyes-egót is egy személytelen, absztrakt
művészi-énné alakította.

A Papp Gergely-paradigma viszont, a tehetség-alapú alkotásokban gyakran fellelhető nemátszellemített epizódokra is rámutat, hiszen Papp Gergely képei pusztán a paranoia
betegségének vizuális tüneteiből szerveződtek. (Más kérdés, hogy az isteni koherencia erőterében az ő életműve viszont tényleg totálisan artikulált lett, abszolút koherens poétikát
hozva létre.) Bizonyítja, hogy az esztétikailag artikulálatlan, külső mozzanatok is lehetnek
esztétikailag relevánsak, másfelől viszont eredendően esztétikai elemek is maradhatnak
nyersen a művekben. A műalkotás tehát nem mindig organikus, lehet belsőleg heterogén
és logikailag inkoherens is: nem föltétlenül hibátlan rend tehát, ahogy értelmezésének
egyszempontú elméletei képzelik. (Inkább a teória alkot zárt rendet, nem a mű, a spekulatív elméletek állításai viszont nem igazolhatók az esztétikai tapasztalatokkal.) A
műalkotás dinamikus valósága gyakran épp a harmónia és disszonancia paradoxona,
ahogy a Papp Gergely-életműve is, művészet és nem-művészet együttállásában létezik. A
valóság, a művészet és az Isten törvénye egyaránt a paradoxon: vagyis amikor az önellentmondás tagjai nem kioltják egymást, hanem egyszerre érvényesek. Olyan anarchikus-harmónia ez, mely a racionális gondolkodás számára felfoghatatlan és elfogadhatatlan, az
esztétikai tapasztalat viszont szinte mást sem mutat, mint ezt.

A Papp Gergely-paradigma, a tehetség-alapú művek belső létmódjának feltárásakor rámutat
arra a kényelmetlen tényre is, hogy a legtöbb műalkotás - a remekműveket leszámítva
esztétikailag rendkívül híg, vagyis hogy általában a poétikai dimenziót rendre fölülírja a
megélhetési megfontolás: így aztán a művészetben legtöbbször épp a művészetből (vagyis
esztétikai értékből) van a legkevesebb.

A Papp Gergely-paradigma nem tagadja, hogy a művészetben létezik a stílus és a nyelv
immanens önmozgása, és az ennek megfelelő elvont művészi-én valósága, mégis visszahozza a személyes-ego (önkifejezés- vallomás, egyéni stílus- személyes újító kreatívitás, alkotói
intenció, szándékolt tartalom, biográfia) fontosságát a művészet vizsgálatakor, hiszen az
artikulálatlan mozzanatok nagyrésze éppen ebből a szférából származik.

Az esztétizmus, az alkotások örök értékéről beszél, feltételezve egy eleve adott belső
esztétikai potenciált, ami a remekműveket időtlen művészi értékkel ruházza fel.
A Papp Gergely-paradigma, ezen eleve adott esztétikai potenciált az esszenciális-formával
azonosítja, amiben Isten közvetlen művészeti aktivitásának eseményét ismeri fel, és amiben
az ember számára az Isten esztétikai tapasztalatként átélhető (de ez nem valami tapasztalat
előtti eleve adott idea, hanem az aktuálisan mindig újraképződő transzcendentális
művésziség esztétikai eseménye, melyben folyamatosan megtörténik a Művészet).

A későmodern irodalomtudomány szerint, a nyelvi tradíció intelligens önmozgása - intertextualitás - a huszadik századi művészet legfontosabb esztétikai paradigmája. “A mű, amikor
önmagát írja”, vagy “a nyelv beszél” -kijelentések, a művészet nyelvi telítettségéből
következő önjáró absztrakt kreativitást jelölik.

Papp Gergely viszont nem állt benne semmilyen hagyományban, mégis produkálta a fotográfiai progresszió nyelvi jellegzetességeit, látszólag teljesen irracionális módon. “A mű, amikor
önmagát írja” - jelenségnek tehát van egy misztikus aspektusa is: “amikor Isten beszél általam”.
Az irodalomtudomány szerint az intertextre nem az újító jellegű személyes invenció, hanem
az eredeti módon variált klisék kreativitása jellemző. Azért is nincs ezen idézetvilágban a
modern műveknek egyértelmű jelentése, mert a mű nem egyfelé mutat immár (inkább csak
szubjektív értelmezésekben aktualizálható valamely önkényes jelentéstulajdonítás).

A Papp Gergely-paradigma viszont rámutat arra, hogy Isten kreativitása is főleg a már meglévő
szekvenciákat újszerűen kombináló kreativitásfajta, és így épp az esszenciális-forma jellegzetességeként ismeri fel a mű nyelvi értelemtől való távolságát (jelentésnélküliségét), vagyis
fenséges ürességét (ami másszóval az alkotások jelentéstaszító mozzanata). Az intertextualitás
nyelvi mechanizmusa, pedig inkább a mű többértelműségéért felelős a befogadásban (ahogy
a Művészeti Immanencia tradícionális esztétizmus felőli aspektusa, a korstílus is).
Az irodalomtudomány szerint se a művész, se a mű intenciója nem érdekes, mivel a jelentés
már pusztán a befogadás eseménye, vagyis egy abszolút szubjektív és önkényes aktus a
nyelvi szekvenciák játékba hozása, misztikus dimenziók pedig nincsenek!
A Papp Gergely-paradigma szerint viszont az esszenciális-forma esztétikai eseménye nem
függ a befogadástól, vagyis Isten művészi valósága egyátalán nem diskurzusban létesülő
jelentés (sőt, Isten itt sokal inkább önmagával kommunikál, mint velünk. Ez az eleve adott
esztétikai-potenciál tőlünk függetlenül is létezik, így a művészet nem is csak nekünk szól,
inkább Isten gyönyörködik benne). Nem a művészetnek van szüksége ránk, befogadókra,
sokkal inkább nekünk van szükségünk rá.

Isten az esszenciális-formában önmagára mutat, intenzív fizikai jelenléte és szellemi kisugárzása spirituális terében. A befogadás felől nézve ezen öncélú gesztus mégis fenséges és
megvilágosító erejű tapasztalat az ember számára. (Természetesen a tehetség-alapú
művészetben is létezik a szubsztanciális-forma - mint az isteni ihlet személyes-tehetség általi
szinkronizálásának esztétikai követkeménye - de ott működnek még a Szubjektum és a
Művészeti immancia esztétikai alakzatai is.)

Isten metafizikai valósága az ember számára egyedül a művészetben hozzáférhető az esszenciális-forma közvetlen és megrázó esztétikai tapasztalatában, de hogy van-e neki művészettől
független transzcendens valósága, az nem tudható (ha volna is, az embernek ahhoz valószínüleg semmi köze nem lehet). (Az esszenciális-forma kutatásának második fázisában

a művészet három
összetevője közül csak a Szubjektum és az Isten autonóm entitások, a Művészeti
Immanencia nem, mivel ennek működésbe hozásához elengedhetetlen az egyéni- vagy az
isteni kreativitás.)

Hogyan mutatkozik meg Papp Gergely képeiben az esszenciális-forma (transzcendensforma, belső esztétikai-potenciál, időtlen esztétikai-szubsztancia, metaforma, vegytisztaforma, személyfeletti-forma, spirituális-forma, abszolút-forma, időtlen-forma, szubsztanciális-forma), és rajta keresztül az esztétikai Isten?

A vegytiszta-formának nincs köze a valósághoz, tehát semmi mimézis, semmi referencia,
semmi realizmus - az absztrakt poétikai dimenzió ezeket teljesen felszámolja - csak merő
elvont esztétikai reflektáltság, és bravúros-öncélú formajáték. Az érdeknélküliség steril
határesete is ez: se hasznosság, se erkölcsi tanítás, se kellemesség, se életrecept.
Az esszenciális-formának nincs köze a stílushoz (vagyis az egyénre és korra jellemző formastruktúrához). Egyéni stílus a paranoia személytelensége miatt nincs, korstílusról pedig
azért nem lehet beszélni, mivel a médium nem áll benne semmilyen hagyományban.
Kizárólag csupa stílusmentes formai bravúr, steril személyfeletti művészeti tér, és elvont
esztétikai kontempláció, valamint direkt esztétikai istentapasztalat egyszerre. Isten saját
esztétikai aktivitása ez: e képeket Isten ujja rajzolja. Isten jelenlétében és szellemi erőterében
nincs történelmi idő és beazonosítható jelentés, viszont minden képi mozzanat hihetetlen
esztétikai intenzitással van jelen.

A személyfeletti-formának nincs köze a hagyományos esztétikai értékhez sem, mivel nem
művön belüli vonatkozáshálóról van szó, hanem egy merőben absztrakt poétikai dimenzióról. Csak abba lehet értéket vinni a befogadással amibe magában is van ilyen (ez a belső
esztétikai potenciál), és akarja is, hogy vigyünk bele (a mű közli velünk az érvényes
értelmezéseinek az irányát, ez a mű saját intenciója, vagyis a jelentéseket felvenni akaró
immanens mozzanata).
Az abszolút-formának nincs köze a jelentéshez sem, mivel nem a személyes-ego önkifejezése, vagyis az intencionált tartalom mozzanata ez, de nem is szimbolikus világ, vagyis a
nembeli kérdések homályos sugallata. Jelentésen túli spirituális valóság az, amelyben Isten
kinyilvánítja a létezését - önmagára mutat - ,de nem az emberi megértés eseménye ez, hanem
a különböző létdimenziókat, és az egymásból következő kérdések végtelenségét lehet szemlélni benne. Isten esztétikai szuggesztivitásának jellemzői: a fenséges üresség (jelentéstaszítás mozzanata), a paradoxonok drámai élménye, a katartikus megrendülés, és a kimondhatatlan sugalmazása (vagyis, hogy világok között közvetít). Nem végső értelem tehát, de
bizonyíték arról, hogy a művészet transzcendens igazság megtestesülése is, de nem Isten
lényegét értjük meg általa, hanem Isten esztétikai viselkedését tapasztaljuk meg.
E belső esztétikai-potenciál, Papp Gergely képeiben, hasonlít a metaforára, amennyiben ez
is valami élményszerű és pillanatnyi megvilágosodás, de nem kommunikatív, és nem is
egyértelmű alakzat (inkább fölrobbant és önmagába omlott jelentésemlékekkel teli). Az
időtlen esztétikai-szubsztancia roppant mesterkéltnek tűnik továbbá (dekomponált és agyonkomponált egyszerre), abszurdnak és irracionálisnak látszik (Papp Gergely naiv
ügyetlensége miatt), valamint költőinek, és víziószerűnek mutatja magát. Valójában e
metaformának semmi köze a realitáshoz és az ismerős esztétikai alakzatokhoz, és nem függ
a befogadói aktivitástól sem, hiszen csak az nem veszi észre az orra előtt heverő permanens
esztétikai szenzációkat, aki nem találkozott még az esszenciális-forma esztétikai elméletével
(“Isten technikusai”, 2006, “A Semmi költészete”, 2007). Minden új belátáshoz új fogalmak
kellenek, hogy láthatóvá válljon egyátalán és új tudás lehessen belőle.

E formai bravúrok nem is esztétikai alakzatok voltaképpen, hanem az esszenciális-forma
totális átszellemítésének eseményei (Csontváry, vagy Papp Gergely képeiben például bármelyik eredendően ügyetlen mozdulat, egy végtelen szofisztikált esztétikai másvilág integráns
részévé vált a totális isteni artikuláció által.)

Miltényi Tibor “

“20050402 egy kiszaradt to partjan megyunk autoval, a hatterben villanyoszlopok. egy hidon szamitogepet nezunk, jobbra lent emberek a foldon, egy vetitovaszon elott. elinditjuk a vetitest de akkor mar odalent vagyunk, kozottuk. a kozelben vonat megy. a vonaton vagyunk, a folyoson megyunk, kinezunk az ablakon, megint a tavat latjuk, nehol van viz, kis pocsoly·k, benne nagy mÈret˚ halakkal”

-fát szed és közben beszél
-a kocsija csomagtartójának dőlve beszél, pöcsplán, ebből kicsit kivariózva totál a kertben lévő bódékkal
-kép, ami megmutatja a fúrásokhoz használt eszközöket, az erről szóló duma után
-megy vissza a kertből
-pincében TV, narrátor, aztán monológ
-monológ a pincében, szekrények előtt áll

és akkor most fordítva:

-víz nélkül, aztán vízzel
-hűtőből szed ki dolgot
-erkélyről panorámás kép, ansnittben, közben beszél itt mond dolgot
-gallyégetés, beszéd a tűznél, oltás, vízhozás, az öntésre csúnyát mond
-lemegyünk az udvarra, ott hagyott eszközök bemutatása, nem tudja mindenről, hogy micsoda, ezek az eszközök
-meleg van, lobog a tűz (TV adást csinálni)
-kijön a házból, fókusz krokodil

ide!

agnes the best way to predict the future is to invent it

everything you like i liked 5 years ago

-rengeteg a poloska, az autómból ma hármat szedtem elő.
-a tévhittel ellentétben nem büdösek, kis túlzással kellemesnek mondható az illat, amit stresshelyzetben kibocsátanak (nem tudtam még beazonosítani, de egy markáns illatú konyhai alapanyagé).
-a Toyota Land Cruiser 80 series egy kibaszott jó terepjáró, kényelmes és nagy (_tényleg_ nagy) és a 4.2l TD motor nagyon jól veszi a lapot. köszönjük a lehetőséget.